1945-ben ezen a napon ért véget Budapest ostroma, ami 1944. december 30-a óta tartott.
Buda ostroma - nem tudom, hogy meddig tartott
1686-ban vagy 1849-ben, de - 1944-45-ben nekünk hosszú volt a Pasaréten.
Karácsony estéjétől február közepéig vesztegzár alatt, villany, gáz,
telefon, s ami a legrosszabb: víz nélkül, s persze éhkoppon, mégiscsak
túléltük. A hidaink mind a Dunában, még a Lánchidat sem tudta megmenteni
valaki. Éjjel-nappal hallottuk az ágyúszót, bombázást. Elképzeltük,
hogy mekkora lehet a pusztítás. De amit aztán később az ember a szemével
látott, azt nem tudta előre elképzelni. Házsorok, terek, utcák tűntek
el, város helyett hóba-sárba-földbe taposott romok, hullák, dögök,
roncsok mindenütt. Mindenkinek az volt az első és legtermészetesebb
gondolata, hogy hagyjuk itt azonmód ezt az egészet, és építsünk valahol
másutt, lejjebb vagy feljebb a Dunán, egy városalapításra alkalmasabb
helyen - ahol például a hidak nem futnak neki meredek hegyoldalaknak -
egy új fővárost.
Csakhogy mielőtt ezt az első gondolatot
elgondolhattuk volna, már mindenki fogott egy ásót, lapátot, csákányt,
szerszámot, és nekiállt, parancsszó, megszervezés és - igazán -
gondolkozás nélkül, eltakarítani hullát, dögöt, törmeléksivatagot, olyan
lendülettel és elszánt életkedvvel, hogy a város, főnix-madarunk,
mégiscsak és megint egyszer újraszületett hamvaiból.
(Ottlik Géza: Háború után In: Próza. Forrás itt.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése