Itt a mese vége...

Ne sírj, Süsü!

Vannak emberek, akikről egyszerűen nem tudod elképzelni, hogy egyszer ők is elmennek. 

Mégis megteszik. Olyan ez, mintha valaki egy kalapáccsal ütne a szívedre.

Ma meghalt sokunk gyerekkorának kihagyhatatlan alakítója, sok-sok esti mesénk írója,

Csukás István.

Nem akartam elhinni. 

Az nem lehet, hogy Süsünek ne legyen több kalandja és soha se lehessen már rózsabimbó, 

az nem lehet, hogy Gombóc Artúr ne találjon újabb csokoládét, amit szerethet, 

az nem lehet, hogy Mirr-Murr a kandúr abbahagyja a kalandjait 

és az sem lehet, hogy Sün Balázs végül mégis kénytelen legyen felnőni.

Pedig muszáj.

Mi marad hát?

A mesék. Ezek a csodálatos, okos, kalandos történetek, amiket mondanunk kell a gyerekeinknek is, hogy nekik is olyan felejthetetlen gyerekkori emlékeik legyenek mint nekünk voltak.

Most tehát nem marad más hátra, mint a köszönet:

Köszönöm hát 

Süsüt, 

Gombóc Artúrt, 

Mirr-Murrt, 

Pom-pomot és valamennyi barátját, 

a szürke kiscsacsit, 

Bagamérit, aki el van átkozva, de tudja, hogy a kankalin sötétben virágzik,

Péterkét, akinek középfüle és mellhártyája van,

Kakula Zét,

Oriza-Triznyákot,

a civakodó cipőikreket,

a nagy Ho-ho-horgászt,

a legkisebb Ugrifülest és Tüskéshátú barátját,

Kutyánszky Kázmért,

Sün Balázst

és Gazsi bácsit, aki talán nem is lótetű.

Egyszerűbben szólva:

köszönöm a gyerekkoromat

.

Cserébe nem sokat adhatok, csak egy ígéretet:

mesélni fogom ezeket a történeteket 

ahányszor csak tehetem, 

annyi gyereknek, ahánynak csak tudom, 

mert fel lehet éppen nőni Csukás István meséi és figurái nélkül, 

de aligha érdemes.

"Nem tehetek arról, hogy megszülettem, és nem tehetek arról, hogy meghalok. 

Ami a kettő között van, arról tehetek. 

Ez az én szabadságom, ha úgy tetszik, öröklétem." 

(Csukás István)