Pál utcai fiúk

Színházba járni jó.

Ódzkodva is. Kicsit félve is.

Ódzkodva, mert a zenés színház, az azért nem „igazi” színház. Félve, mert a nagy klasszikusok adaptációja mindig nehéz. A befogadás pedig szubjektív és kritikus.

Nos, így mentem el a Vígszínházba Molnár Ferenc A Pál utca fiúk című regényének Dés László, Geszty Péter és Grecsó Krisztián, Radnóti Zsuzsa és Marton László által színpadra álmodott adaptációjára.

Jó volt.

Mert megmaradt benne mindaz, amiért 110 éve érdemes olvasni a Pál utcai fiúkat.

A kamaszok már másmilyenek: nem járnak a grundra (vélhetően nem is tudják, mi az), nem rágnak gittet (csak rágógumit, de az nagyon magányos a gittrágáshoz képest), legfeljebb facebook-csoportokban fejezik ki összetartozásukat, és ott küzdenek (?) meg egymással.

Ugyanakkor számukra is a legfontosabb dolog a barátság, és remélhetőleg lassan felnőve megtanulják, hogy a legeslegértékesebb dolog a világon a szabadság.

A Pál utcai fiúk ilyen egyszerű.

Alapértékek: összetartozás, felelősségvállalás, barátság, szabadságvágy.

Ezért klasszikus. Ezért lehet 110 évvel a keletkezése után úgy színpadra vinni, hogy tombol a közönség. S remélhetően az eufória múltával megmarad az, hogy volt egyszer egy grund, amiért még meghalni is érdemes.

 Az előadás nagyon jó ritmusú (még akkor is, ha Nemecsek halálát nem lehet beleilleszteni igazán), pazar, látványos színpadképek, nagyon jó koreográfia, s elégséges slágergyanús betétdal (a többit meg úgyis elfelejtjük).

Ez a színházi este azért lett felejthetetlen, mert megengedte, hogy újra átéljem a sokszor olvasott szöveget, és megmutatta, hogy Még Mindig Nagyon Jó!