Görgey Artúr halálának 100. évfordulóján

A honvédtábornok

Ma 100 éve, Buda visszafoglalásának 67. évfordulóján, 1916. május 21-én 98 éves korában meghalt Görgey Artúr, az 1848-49-es szabadságharc legendás honvédtábornoka, akit sokan árulónak tartottak a bukás után.

Pedig Görgey eredetileg nem is katonának készült. Erre a pályára csak édesapja akaratából lépett, ám annak halála után végre azzal kezdhetett foglalkozni, ami a legjobban érdekelte: a kémiával. 

"Görgei a prágai egyetem hallgatójaként vegyészetet tanult, diplomáját pedig éppen az 1848. évi sorsfordító események előtt szerezte meg, miután a kókuszolaj zsírsavairól írt dolgozatát elküldte mentorának, Josef Redtenbacher professzornak. A férfi ígéretes tudományos karrier elé nézhetett, hiszen tanulóévei alatt felfedezte a laurilsavat, és jóllehet, a pesti egyetemen sikertelenül pályázott egy megüresedett katedrára, Redtenbacher Lembergben igyekezett neki tanársegédi állást szerezni.

Ezen ígéretes pálya hajnalán, 1848 márciusában azonban Pesten váratlanul kitört a forradalom, a rohanó események közepette pedig Görgei úgy döntött, a kutatások előtt a haza védelmére fordítja erejét. A Batthyány-kormány felhívására májusban Pestre utazott, a következő hónapban pedig századosi rangban a győri zászlóaljban kezdte meg szolgálatát. A tehetséges és értelmes katona természetesen nem sokáig maradt ilyen alacsony pozícióban: a nyár végére már őrnaggyá és a Dunától keletre fekvő területeken szervezett népfelkelés parancsnokává lépett elő. [...]

A tábornok 1849 júniusára érte el pályafutása csúcspontját, ám a [...] június 28-i győri veresége után négy nappal, Komárom mellett súlyos fejsérülést szenvedett, miután azonban felépült, másodszor is végrehajtotta azt a bravúros manővert, amivel 1848–49 telén túljárt a császáriak eszén. Az „áldozat” ezúttal I. Miklós négyszeres túlerőt képviselő hadserege volt, mely tehetetlenül próbálta elcsípni Görgeit a Felvidék bércei között; a cár 1849 nyarán valósággal őrjöngve követelte tábornokaitól, hogy leckéztessék meg a pimasz katonát, aki július 13-a után Komáromból Tokajba, majd Aradra

Görgey a száműzetésben kisfiával

vonult, ahová két nappal a döntő temesvári vereség után, augusztus 11-én érkezett meg. Ekkor már az utolsó remény is elveszett arra nézve, hogy sikerül kitartani a császári és cári seregek együttes nyomása ellen, ezért Kossuth lemondott minden tisztségéről, és a megérkező Görgeit ruházta fel a teljhatalommal, aki tábornokaival egyetértésben augusztus 13-án, Világosnál letette a fegyvert. [...] Görgei az aradi tizenhármakkal és számos nála alacsonyabb rangú tiszttel ellentétben a bitófa helyett klagenfurti őrizetbe került, reputációját pedig tovább rontotta, hogy Kossuth Lajos vidini emigrációjából egy meglehetősen igazságtalan levelet írt, melyben a szabadságharc egyik legáldozatkészebb hadvezérét árulással vádolta meg.
Világos és a többi tábornokhoz képest enyhe büntetés miatt Görgei hamarosan az elbukott háború első számú bűnbakja lett, aminek elviseléséhez a férfinak Klagenfurtban, majd 1867 után Visegrádon és Budapesten is hatalmas lelkierőre volt szüksége." (A Rubikon történelmi folyóirat cikkében Görgeyről további érdekességeket olvashattok itt.)

„Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által... Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. – Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”

(Részlet Kossuth híres vidini leveléből a végzetes szavakkal, 

amelyek megteremtették az áruló Görgey alakját.)

S hogy mi lett ennek a levélnek a következménye? Íme néhány eset Görgey öregkorából:

Az idős Görgey Visegrádon

„Ha ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt [...], nem kerülhette el, hogy néhanapján, főképpen Gyulai Pál biztatására, megjelenjen valamely felolvasáson vagy előadáson. Az Akadémia egyik nagygyűlésén a karzatról hallgatta a felolvasásokat. A karzatról egy szűk csigalépcső vezetett. Az ülés végén valaki felismerte Görgeyt, s mint futótűz terjedt el, hogy itt van a hazaáruló. Vészjósló moraj támadt s a nagygyűlés végén a lelkes ifjúság a csigalépcsőre nyomult, hogy útját állja Görgeynek. Görgey sohase hordott magánál más fegyvert, csak egy vasbokszert a nadrágja zsebében. Ezúttal is, midőn a szűk csigalépcsőn megjelent, s a rámeredő dühös és vérszomjas arcokat megpillantotta, csak annyit tett, hogy zsebébe nyúlt, a bokszert ujjaira illesztette, aztán csendesen nyomult lefelé, farkasszemet nézve az útjában állókkal. A támadók lépcsőfokról lépcsőre hátráltak, s a végén bántatlanul juthatott ki az emeleti folyosóra, innen aztán igaz, hogy fülsiketítő piszkolódások között, de biztonságban és bántatlanul távozhatott.

Visegrádra kiránduló diákok – emlékeztet Pethő – a gőzhajón gyakran láthattak a nyári idő alatt egy friss mozgású, feketeruhás öregurat, aki egyedül vagy idősebb urak társaságában sétálgatott a fedélzeten. A hajóskapitány vagy a kísérő tanár olykor elárulta a diákgyerekeknek, hogy az öregúr nem más, mint Görgey, az áruló. Ez a felfedezés gyakran, kivált a nyolcvanas években, azzal a csattanóval végződött, hogy az árulót hangosan megabcúgolták és lehurrogták. Egy fiatal anya, aki kézen fogva vezette fiacskáját, rámutatott az öregúrra s azt mondta gyermekének: »Nézd, kis fiam, ez az az ember, aki elárulta a hazát.«  »Talán nem egészen igaz az, amit Ön a kisfiának mondott rólam – felelte az öregúr –, de talán így van jól. 

Hadd higgye a magyar, hogy csak árulás győzhette le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme.«”

(Forrás itt.)

Görgey Artúr sírja a Kerepesi temetőben

„És nézzétek ezt a csodálatos hazaárulót! A legkínosabb fájdalmaktól gyötörve, láztól égve, bizonytalan és roskadozó léptekkel, de mindig a sereg élén, a legnehezebb feladatokban a legnagyobb fáradalmaknak teszi ki magát, s megy előre, míg Losoncnál eszméletlenül összeroskad, csak hogy teljesítse egy vele ellenséges kormány meggyőződése szerint helytelen diszpozícióit.

S ti, kik egy ily sebbel a fejeteken, hűvössé lefüggönyözött szobában, az orvosok és ápolók egész hadától körülvéve, hónapokon át feküdnétek a puha vánkosok között, míg végre nagy sokára, a gyógyszerekre és édesanyátok imádságaira elhagyhatnátok ágyatokat, hogy még néhány hónapig szellőtől s tüzesebb napsugártól óva, kényelmes karosszékben, az anyai és testvéri kezek által nyújtott minden kigondolható étellel s itallal visszaszerezzétek kedves erőtöket: tielőttetek nyilvánvaló, hogy a sebláztól rázott, agyat repesztő fájdalmaktól gyötrött roskadozó férfiúnak, ki meredek hegyi utakon s az ellenség körmei között aggódó gondossággal vezeti seregét, nincs egyéb szándéka, mint elárulni hazáját…” (Jászi Oszkár szavai; forrás itt.)