Színház - másként

Mert színházba járni jó

Színházba járni jó. 

Mert egyszeri, megismételhetetlen, s így különleges. És mindez fokozódik, ha a passzív néző-befogadó szerep aktívvá válik. Ha a néző maga úgy lehet részese a történetnek, hogy átéli, megérti és alakítja azt. 

Ez történt a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ és a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkciójában: Nick Hornby A hosszabbik út című előadásán. (Rendező: Gigor Attila, közreműködik: Lipták Ildikó, Nyári Arnold) 

A 10. cések voltak már ilyen foglalkozáson (szerették is), most mégis aggódtam kissé: nem lesz-e túl megrázó az előadás. (Bár azt is tapasztaltam már: nem könnyű kihozni őket a sodrukból.)

Négy színész, négy szék. Ennyi a színpadkép. 

A történet elején abban a pillanatban ismerjük meg a négy szereplőt, amikor épp öngyilkosok akarnak lenni. Akkor és ott ez nem történik meg, hiszen ez a tett intimitást kíván, nem szemtanúkat. Ha már viszont így alakult, kénytelenek beszélgetni egymással: ki, miért hozta meg e végzetes döntést? Milyen élethelyzetek azok, amelyekből nincsen más kiút, csak a halál?

Megismerjük a középkorú, magányos, mélyen hívő Maureent (Hajós Zsuzsa), aki egyszeri, fiatalkori meggondolatlan tette miatt huszonöt éve ápolja sérült, magatehetetlen fiát. 

A nagyhangú, mindenkinek beszóló, dühöngő Jesst (Hay, Anna)

akit elhagyott a fiúja, és ezt már végképp nem képes elviselni azok után, hogy nővére is eltűnt.  Martint (Fábián Gábor), aki egy fiatalkorúval töltött felelőtlen éjszaka következtében elveszítette családját és csillogó médiasztár életét. És JJ-t (Farkas Attila), a rockzenészből lett pizzafutárt, aki először halálos betegnek mondja magát, de végül kiderül, hogy a SOD szindróma nem is létezik (System of Down) – mindössze több figyelmet szeretett volna, mert igazából kissé lúzernek érzi magát, és persze ő is magányosnak, elkeseredettnek, céltalannak. 

A háromórás előadás különlegessége az, hogy a színészek időről időre 

megszakítják a játékot, meghitt, földön ülő csoportokba terelik a gimnazista közönséget, és beszélgetnek a történetről, annak értelmezéséről, a szereplők megmutatott vagy rejtett személyiségéről, és különösképpen a lehetséges folytatásról. S a diákok gondolatai, ötletei a következő részben beépülnek a cselekménybe, a dialógusokba.

Ez különleges élmény.

S ahogyan haladunk a történetben és az időben előre, mindenkiről lehull a lepel: kiderülnek az elhallgatott mozzanatok, megismerjük az elfojtott vágyakat, érzéseket. S eközben a négy, véletlenül az „ugrótoronyban” összesodródott ember felelősséget kezd érezni egymásért. Bár senki sem oldhatja meg a másik életének problémáit, azt sikerül megmutatni egymásnak, hogy van másik út: igaz, ez a hosszabbik út, a lépcsőn lefelé, a problémákkal való szembenézés, s talán nem is biztos mindig a megoldás, és nincs mindenre recept vagy orvosság. Lehet analizálni: mi történt, miért, miért pont velem…és legfőképp: vajon milyen lennék én, ha nem történik pont ez meg velem? Akkor milyen lennék? Az is „én” lenne? És az a jó, hogy lehet közösen próbálkozni, jó és rossz ötletekkel előállni, együtt gondolkozni – élni tovább.

Különleges előadás volt. Köszönjük.

A 10. cések ilyennek látták, így rögzítették:

„Mindig a mi problémánk a legnagyobb.

A történet és a karakterek rendkívül életszerűek voltak.

Egyszerre volt szórakoztató és elgondolkodtató.

Tetszett a komolysága, szimpatikusak voltak a színészek, és a „sajátságos” nyelvezete miatt befogadhatóbb volt.

Minden problémára van megoldás, főleg, ha vannak, akik támogatnak.

Problémáinkra nem megoldás az öngyilkosság. A színdarabban ez meglátszódott.

A közös probléma összehozza az embereket.

A téma komolysága elgondolkodtató volt, és emberközeli. Az előadás megvilágította a problémamegoldás pozitív és negatív oldalát is (öngyilkosság vs. életben maradás, a dolgok rendezése). Nekem tetszett a pozitív végkimenetel, mert ez erőt adhat másoknak is, hogy igenis meg lehet csinálni.

Minden problémára létezik megoldás, néha mások segítsége kell, hogy megtaláljuk.

Elgondolkodtató volt. Olyan szituációkba kerültünk, amelyekbe a való életben soha (nem fogunk).

Nekem nagyon tetszett, mert olyan problémákat mutatott be, amik bárkivel megtörténhetnek az életben.

A karakterek nagyon szépen voltak kidolgozva és mindenki életre tudta őket kelteni. A külsejük tükrözte őket, de a testtartásuk és a nyelvhasználatuk is sokat elárult. Nagyon tetszett!

Maureen problémája nagyon szíven ütött. Úgy éreztem, meg akarom oldani helyette.

Tetszett az elgondolkodtató kérdések halmaza, és az, hogy egymás segítségével vészelik át a problémákat.

Érdekes és elgondolkodtató előadás volt, nagy tanulsággal. Bennem nyomott hagyott.

Megrendítő volt, és elgondolkodtató, sok embernél ezek valós problémák.

Különböző problémák, különböző felfogások. Nagyszerű, őszinte előadás. Megtanította, hogy kibeszélni jobb, mint hirtelen döntéseket hozni. A társaság segíthet.

Élet, depresszió, az emberi kapcsolatok fontossága, szeretete. Azonosultam vele, ki ne tudna csak akár az előadás egy darabjával? Őszinte volt. Nagyszerű volt.”