A cédrus magányossága

A marokkói tanító (1908)

 Vasárnapig (január 31-ig) látható a Várban, a volt Honvéd Főparancsnokság Dísz téri épületében az elmúlt 50 év legnagyobb szabású Csontváry-kiállítása. "A falakon van minden, ami kölcsönözhető, megszerezhető volt, a kolosszális vásznak Pécsről éppúgy, mint vidéki közgyűjtemények féltett darabjai, és nem különben a magángyűjtemények legbelső széfszobáinak ritkaságai" (Forrás itt.)

E sorok írójának nem tiszte és nem is szándéka Csontváry művészetéről műértő véleményt alkotni, inkább csak mesélni szeretnék. Mesélni a képekről és magáról a kiállításról.

"Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve /
nézem, amit meglátok hirtelen." -írta József Attila A Dunánál című versében. Valahogy így vagyok én a festészettel, s különösen bizonyos alkotókkal. Például Csontváryval. Nem tudom megmondani, tetszenek-e a képei. Vannak napok, amikor igen és van, amikor nem. Bizonyos képei viszont kitörölhetetlenül belém égtek az évek során, többször láttam  már őket itt és ott, s ha csak tehetem, megnézem őket. Ilyen például a mostari római hídról készült kép, a Fohászkodó Üdvözítő, vagy a A marokkói tanító. Egy képe azonban mindegyiknél fontosabb számomra, a kép, ami talán mindenkinek azonnal beugrik, ha Csontváryról hall: A magányos cédrus. Nem emlékszem, mikor láttam először, de egészen kicsi voltam még, az biztos. Emlékszem arra is, elkönyörögtem apámtól azt a képeslapot, amit ő kapott valakitől, s ezt a festményt ábrázolta. Ez volt évekig a könyvjelzőm, bármit olvastam, a képeslap költözött könyvről könyvre. Egy nap aztán elveszett: kölcsönadtam egy könyvet, s benne felejtettem a cédrust. A cédrusomat. A könyv visszajött, a képeslap nem. Magányosak lettek a könyveim. 

A képpel felnőtt koromban Pécsett találkoztam újra (egy téli táborban a gyerekekkel néztük meg a kiállítást), aztán évekig megint nem láttam. Bár az internet nagy vigasztaló: egész jó minőségű változatokat lehet találni. De az igazi mégiscsak a kép maga. 

A Várban nyár óta látható a Csontváry géniusza című kiállítás, melynek központi eleme A magányos cédrus, s én nyár óta készülök találkozni "vele", de csak ma jutottam el "hozzá". Lenyűgözött mint mindig. Csak álltam és néztem, s azt vártam, mikor kezdenek el mozogni az ágai. 

S ez jó volt.

  "Csendes szerénységben él a cédrus, ezredekre kiható türelemmel – türelemmel kell élnie egy nemzetnek is, amíg a koronáját nem éri el.”

 (Csontváry Kosztka Tivadar: Önéletrajz)

De sokkal több  jó aztán nem is volt ebben az egészben. Nyilván közre játszik az alább elmesélendőkben az a tény, hogy a kiállítás már csak pár napig lesz látható, de azért ez nem mentség mindenre. Megmagyarázza a tumultust, ami a bejáratnál fogadj az embert, s azt hogy a tömeget ketté választják: külön állnak az online jegyvásárlók és külön azok, akik a helyszínen akarnak jegyet venni. Amikor az ember végre bejut a bejáraton belülre, ha nagyon finoman akarom magam kifejezni, akkor azt mondhatom: a totál káosz fogadja. Egy szűk és teljesen átláthatatlan tér, ahol a biztonsági őrök, a teremőrök, a ruhatárosok és a pénztárosok egyszerre irányítják máshogy és máshova az embert. Az online jegyvásárlókat például egy rettentő kicsi alapterületű helyre, ami egyben a shop és a kávézó is. És itt olyat láttam, hogy azt hittem, álmodom. A XXI. században egy többmilliós befektetéssel megszervezett, mindenhol iszonyúan felmagasztalt kiállításra úgy jut be az ember, hogy a jegyének a vonalkódját egy hölgy fogja, és egy darab papírra akkurátusan felírja egy tollal. Mind az össze számjegyet. Én csak pislogtam, hogy ez most komoly? Ezek után az ember a szűk előtérben ide-oda elveszetten tébláboló tömegben (amit továbbra is 5-6 ember irányít összevissza) megpróbál eljutni a ruhatárig, ami olyan mint egy csempészbarlang. Amikor megszabadultál a kabátodtól, akkor a még mindig tébláboló tömegben sorban állsz, hogy felengedjenek a lépcsőkön magához a kiállításhoz. Hogy miért kell várnod, azt nem tudod, de nem is töprengsz ezen, mivel éppen életben próbálsz maradni. 

Végre eljön a pillanat, felmászhatsz a lépcsőkön a kiállítótérbe. Ha szerencséd van, előtted egy csoportot vezetnek, s ha nem kapcsolsz elég gyorsan, hogy ezeket jobb kikerülni, akkor egyik képet sem fogod látni, mert az idegenvezető úgy állítja fel az érdeklődőket, hogy lehetőleg az adott terem összes képe előtt egyszerre álljanak hosszan, s így a csoporthoz nem tartozók az égvilágon semmit sem fognak látni. Legfeljebb hátakat. 

Mondjuk megúsztad a csoportot, jöhet a lényeg, amiért jöttél és amiért súlyos pénzeket fizettél: nézzük a képeket. Kétségkívül hatásos, hogy az épület falainak téglái adják a festmények rusztikus hátterét, de az semmit sem tesz hozzá az élményhez, hogy a terek nagyon szűkek. Akik a kiállítást tervezték valószínűleg nem számoltak azzal, hogy ide emberek fognak bejöni. De akkor mégis mire számítottak? A kósza szélre? A tér elrendezése labirintus (nem -szerű, hanem az). Elveszetten  kóvályog az ember, egy idő után fogalmam sincs, melyik részt hagyta ki, s gyanús neki, hogy az öreg tengerészt most látja harmadszor. 

A kiállítás anyaga valóban nagy, sok helyről gyűjtötték össze, egészen a magángyűjteményekig elmentek ezért az impozáns anyagért. Na de akkor miért nem egy erre méretezett térben helyezték el a képeket? A taorminai görög színház romjait ábrázoló kép talán a legjobb példa. Nem tudsz olyan távolságra állni tőle, hogy belásd az egész képet, mert ha elég hátra lépsz, kimész a folyosóra, ahol már jönnek a mögötted lévők, akik valahogy nem szeretik, hogy te az ajtóban állsz. Egyesek olyan finnyásak.

Az elrendezés egyes elemei egyszerűen funkciótlanok. Miközben a képek élvezetéhez nincs elég tér, a kiállítás területén helyenként feleslegesen nagy üres terekben egy-egy kivetítőn különböző bejátszások mennek. Gondolom ettől interaktív az egész. Egy helyen pedig konkrétan egy fehér labirintusban bolyong az ember, s őszintén meglepődik, amikor a végén nem a kijárathoz jut, hanem még további festmények várják.

A volt Honvéd Főparancsnokság a Dísz tér felől. A kiállításra a bejárat ehhez képest a hátsó oldalon van.

 Már a Szépművészeti Múzeum utolsó nagy Rembrandt-kiállításakor is megjegyeztem, hogy a biztonsági rendszer katasztrofális. Nos, úgy látszik, a hagyományok tisztelete elég erős nálunk, mert itt szinte teljesen ugyanaz a helyzet, mint korábban. Fel van festve a padlóra egy fehér csík, de ez tipikusan az az eset, hogy intelligens ember eleve nem megy közel egy festményhez, a többinek meg tök felesleges felfesteni a csíkot, úgysem érti. Láttunk embereket olyan közel menni egyes képekhez, hogy nyugodtan lenyalhattak volna egy kis festéket a vászonról, s a teremőr (akiről először ki sem derült, hogy ő az) csak a hatodik mozdulatnál lépett oda, s mutatta meg a csíkot az illetőnek. Nem szeretnék belegondolni, hogy vajon az éjszakai riasztó is ilyen megbízhatóan működik-e.

Mindezek után kissé ziláltan, elégedetlenül és elveszetten érzi magát az ember, amikor eljut a kiállítás fénypontjának szánt terembe, s találkozik végre Vele. A magányos cédrussal. Az, hogy ilyen előzmények után mégsem marad el a katarzis, na ez a művészet csodája. Mert a szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy ezúttal elmaradjon a csoda. De nem marad el. Ott a cédrus az út végén, s tökéletes mint mindig is volt. Csak kissé magányosabb mint korábban, olyan, mintha sírna: Vigyetek haza, mert ez itt nem az én világom.

Hogy mi a tanulság? Tulajdonképpen semmi. Csak meséltem. Képekről és kiállításról.

Néhány jó tanács a végére:

Aki teheti még vasárnapig, feltétlenül menjen el, és nézze meg a képeket, mert azok minden körülményt feledtetnek.

Ha elhatározza magát valaki, mindenképpen online vegyen jegyet, mert akkor biztosan bejut, ráadásul úgy olcsóbb is, ami nem elhanyagolható, ha abból indulunk ki, hogy a teljes árú jegy 3000 forint felett van.

Az online vásárolt jegyekkel is érdemes a választott időpont előtt kb. félórával odamenni és beállni a sorba, mert a tűzoltósági előírások miatt korlátozva van, hogy egyszerre hányan lehetnek a kiállító térben.

(A kiállításról nagyon jó művészettörténeti részekkel együtt itt olvashattok további érdekességeket.)