Weöres Sándort
mindnyájan ismerjük. Még az oviból. Aztán később gyermekeinknek olvastuk.
Együtt énekeltük. Skandáltuk. Szerettük. Ha szerencsénk van, kicsit túl is
néztünk a mondókák világán ...és ez nem negatív minősítés, hiszen a szövegek
konnotációja a lélek igazi mélységeibe
vezet...”Csiribiri, csiribiri zabszalma – engem hívj ma álmodba.” Az alkotóról ugyanakkor keveset tudtunk.
Személyisége titkát csak a szövegek olvasása engedte közel hozzánk.
Ezért is nehéz a költői életutat a kiállítóterem statikus világába
kényszeríteni. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása igazi csoda: életre kelnek a
versek, verssorok, táncot járnak a betűk. Együtt alkothatjuk újra a szövegeket,
vagy alkothatunk újat Weöres Sándorral. Közben talán észre sem vesszük, hogy
nem egy múzeumban, hanem a mesék,
vágyak, szépségek birodalmában járunk – bizony: ez a művészet. Lehet-e élni
nélküle?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése