"A vers az, amit mondani kell"

Ahogy arról tegnapi blogbejegyzésünkben már beszámoltunk, idén a Könyves Kálmán Gimnázium rendhagyó, nagyszabású rendezvénnyel ünnepelte ma a magyar költészet napját.

Reggel 7 és este 7 óra között felhívásunkra Újpest vállalkozó kedvű iskolái, kis-, nagy- és még nagyobb diákjai, az ő tanáraik 12 órán keresztül szavalták a magyar irodalom szebbnél-szebb alkotásait.

Hogy ebben mi volt a különleges?

Röviden: MINDEN.

Különleges volt maga a helyszín: 

a felújítás miatt a korábbiaknál kicsit néptelenebb, de így is mindig nyüzsgő aluljáró.

Különleges volt a szavalók összetétele: 

elsős kisgyerekek, komoly gimnazisták, felnőtt emberek, 

sőt a Könyves öregdiákjai is mondtak verset.

Verset mond a Lázár Ervin Általános Iskola

Különleges volt a versek sorozata, 

mivel a szervezők semmiféle feltételt nem szabtak a versválasztáshoz, így volt alkotás, ami a nap során kétszer, háromszor is elhangozhatott, és volt, amit csak egyszer lehetett hallani.

Különleges volt a szervezők, lebonyolítók csapata: 

szerényen azt mondhatnánk: a Könyves komplett lakossága aktivizálta magát ma kora reggeltől késő estig, hogy ez a mindennél nagyobb szabású rendezvény tökéletesen sikerüljön.

Éppen ez utóbbiért álljon itt a 

KÖSZÖNET

szava minden diákunknak, aki a mai nap sikeréhez bármit is hozzátett.

Aztán álljon itt a 

KÖSZÖNET

szava minden kollégánknak, akik átsegítettek mindannyiunkat ezen napon.

Végül álljon itt a

KÖSZÖNET

szava minden egykori és mai magyar költőnek / költőért, akik ma megelevenedtek az újpesti aluljáróban.

Nem biztos, hogy szavakba lehet önteni pontosan ezt a mai napot. Mi tagadás:iszonyatosan nagy munka volt a szervezés, előkészítés, de nem volt kisebb vállalkozás a lebonyolítás sem. Talán egy-két emlékezetbe vésődött jelenet vissza tudja adni kicsit a nap hangulatát. Próbáljuk meg!

Wintermantel Zsolt polgármester úr verset olvas

Egyik visszatérő megoldandó feladatunk volt, hogy a versmondás folyamatossága ne szakadjon meg, vagyis legyenek kéznél beugró versmondók a Könyvesből. Természetesen gondoltunk erre, volt minden órára beosztott különítményünk. Ám eljött a pillanat, amikor ők is kevésnek bizonyultak. Mit lehet ilyenkor tenni? Nos a legegyszerűbb elkiáltani magadat a folyosón, hogy "Van valakinek kedve kimenni az aluljáróba verset olvasni?" Ez mindig bejött.

Az egyik pillanatban aztán két különítményes versmondónk szépen visszaballagott a gimibe. Nagyon megörültünk nekik: de jó, végre vannak kint elegen, őket biztosan pihenni küldték. Nos nem egészen. Visszajöttek fizika dolgozatot írni, utána szépen leballagtak megint az aluljáróba, és ott folytatták, ahol abbahagyták.

Bájos és üde színfoltja volt ennek a napnak a sok kisiskolás, hiszen elsős és másodikos gyerekeket ritkán látni a Könyvesben. Nagyon szeretni való volt, ahogy a szervező nagy diákok azon drukkoltak: még ők legyenek ügyeletben, amikor a "kicsik" megérkeznek.

Megjöttek és tündériek voltak. Különösen az egyik kisfiú, aki a versmondás után megkapva a perecét tágra nyílt szemekkel mondta a kísérő tanár néninek: "Ez a perec nagyobb mint a fejem!" Majd kényelmesen letelepedett egy székre, és megette a percét azzal a mélységes komolysággal, amivel csak egy 6-7 éves kisgyerek tud táplálkozni.

Az aluljáróban csak a nap végén jutottam le, de így is volt, ami nagyon megragadt az emlékeimben: például a haza felé siető emberek, akik megálltak egy vagy két vers erejéig, de volt, aki majd egy órán át támasztotta az egyik oszlopot s jól láthatóan teljesen átadta magát a versek világának.

Nagyon jó volt látni, ahogy a kitett versidézeteket magukkal vitték az arra járók, vagy ahogy a plakátunkat látva egymásnak mondogatták: "Tényleg! Ma van a költészet napja."

Ám számomra legemlékezetesebb az utolsó másfél-két óra marad. Lent az aluljáróban ekkor már csak a Könyves szavalói voltak, eredetileg 30 fő ugyanennyi verssel. Ám ez kevésnek bizonyult a kétórányi idő kitöltésére. Gyorsan végigkérdeztük a gyerekeket: ki tudna még másik verset is olvasni / mondani. Több mint 40 alkotást tettünk hozzá együtt, és amikor 7 óra előtt két perccel Szepesváry László igazgató úr a mikrofonhoz lépett, hogy elköszönjön és elmondja a nap utolsó versét, a srácokon látszott: volna még mondanivalójuk.

És ez felemelő pillanat volt.

Verset mond a Könyves 10. A osztálya

Minden résztvevőnek és szervezőnek őszintén mondom:

nagyot alkottunk.

Megtettük, ami a dolgunk és a célunk volt:

értéket, örömöt, ünnepet vittünk az emberek közé, 

s hogy ez számunkra is ünnep és érték volt, az a mi örömünk.

Megértettük és beteljesítettük Kányádi Sándor sokat idézett szavait:

"A vers az, amit mondani kell."

Mondtuk.

Rendületlenül.
(A bejegyzésben szereplő fotókat Szabó Richárd, 10. C osztályos diákunk készítette.)