Örkény István: Fohász Budapestért
Ki itt születtem és mégsem ismertelek, ki szerettelek és mégis
ócsároltalak, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest.
Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy, mint a többi, egy város a városok között.
Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy, mint a többi, egy város a városok között.
Jártam köveiden, s elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a
villamoson, és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos
házadban megfordultam, és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni,
inni, lakni lehet csak… Nem tudtam, hogy ezek az ablakok: lőrések, e
villamosokból barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra
menni, harcolni és győzni is lehet!
A kerek világon, minden térképen és glóbuson, ma átírják a nevedet,
Budapest. Ez a szó nem várost jelöl már. Budapest ma ennyit tesz, mint a
tanknak neki lehet menni puszta kézzel. Budapest, minden nyelvén a
világnak, azt jelenti, hűség, önfeláldozás, szabadság, nemzeti becsület.
Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: Légy te is olyan,
mint Budapest!
Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest.
Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi
fajta csillagfénye, Budapest! Légy vendéglátója a világ minden
nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e
megszentelt falak között.
Légy te is olyan, mint Budapest, Budapest: és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz.
Élj örökké, munkában, harcban, füstben és vérben és koromban és dicsőségben, szabadság főváros, Budapest! (Igazság, 1956. nov 2., péntek)
Élj örökké, munkában, harcban, füstben és vérben és koromban és dicsőségben, szabadság főváros, Budapest! (Igazság, 1956. nov 2., péntek)
(Forrás itt.)
Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép,ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonát fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
s mint annyiszor a megsárgult ezer évben
vérrel és vassal tanítja zsarnokát.
Faludy György
VálaszTörlés1956, te csillag
A terrible beauty is born.
(Yeats)
Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –
péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –
ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–
és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –
mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –
a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?
Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –
ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.