Színházba
járni jó.
Anyám tyúkja, 2. (A magyar irodalom kötelező
versei)
Örkény Színház.
Azért is jó, mert hazafelé, még van egy kis idő,
hiszen „Reggelre én már messze futok
S
bomlottan sírok valahol:
Most
sírni, nyögni nem merek én,
Paris
dalol, dalol.”.
Még megszólítanak, mormognak, suttognak,
zsongítanak a verssorok végig a rakparton. „A
rakodópart alsó kövén ültem...”, meg persze: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret...”
Ahogy elsuhan a gyönyörű, kivilágított
Budapest. „Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek...”, „...úgy szeretnélek én is lámpásom esteli,
halavány
fénye mellett
megörökíteni,
drága
arany és
kék szavakkal...”
A Szabadság híd futurisztikus zöldje – „Mert az angyal a részletekben lakik...”
A világszép, annyira elegáns ív, a Lánchíd. – „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni...”
A Margit híd kecses, huncut hullámai a tetejükön
integető bóbitákkal. – „...tapsikoltak a
jázminok...”
A Gresham palota arisztokrata megjelenése – „Sok urunk nem volt se rest, se kába, birtokát
óvni ellenünk...”
A
Parlament monumentális, hatalmas tömbje – „Az
ember fáj a földnek, oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán,
S midőn azt hinnők,
hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral
álnokúl.
Az emberfaj
sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! Nincsen
remény!”
58
vers, „Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül
a Haragosi...”
Az
Örkény társulata (Mácsai Pál rendezése, Izsák Lili díszletei, Kákonyi Árpád
zenei segédlete): régiek és újak, hibátlan összhangban „minek nem árt se nap, se szél...”
És
az értő közönség: „Mi hallgatunk és lesz,
aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy
európait.”
Már nem izgultam úgy, mint az első előadáson.
Biztosan tudtam: jó lesz. Jó lesz elmerülni a
versekben. És úgy is lett.
Nagyon jó volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése